Korodi Luca kiállítása

FUGA, Budapest
2017. február 24 – március 12.

Régóta foglalkoztat a valóság: lett ennek „egyezményes”, „hétköznapi értelemben vett” továbbá sokféle jelzővel: virtuális, történelmi, társadalmi, fizikai, elbeszélt, személyes, és még további jelzőkkel megfogalmazás révén megragadni igyekezett verziója. E jelzők összeegyeztethetetlen tarkaságát látván csak a kacagás lehetősége marad fönn, mi is a valóság. Most nem fogom megmondani, mi a valóság, mert még mindig foglalkoztat, azaz fogalmam kevés; és Korodi Luca kiállításának kapcsán is csak az ez irányú gondolkodás néhány kísérlete idézhető. Állítólag van ez az éber állapotú agyműködés, ami szembeállítható az állítólag nem éber állapotú agyműködésekkel. Ezért elkezdhetjük megfejteni ez esetben a „személyesen megélt valóságot” annak mentén, hogy egy illető agyi idegi aktivitásaként, ami agyhullámokká áll össze, abból épp mennyit számolunk. Így deltában, thetában, alfában, vagy bétában lehet egy agyi rész: szám szerint 1-4, 4-8, 7,5-12,5; 13-30, illetve a gammában 30-70 Hertz frekvenciájú rezgésben. Ezek a határértékek nemzeti tudományonként meglepő módon nem egyeznek. Vannak olyan neuronok, amik hajlamosak bizonyos frekvencián kisülni, ezek neve rezonátor. Ezt most nem egészen értem, de szépen ideillik. Emlékezzenek arra, Korodi Luca művészetéhez közelebb kerülendő, hogy az úgynevezett éber fogalmak hogyan bomlanak le az álomban. A krokodil egyben képes szikkadás lenni, a tánc fény, stb. nem különböznek el, mint ahogyan a feketerigó énekében nem ismételt és nem fogalmi motívumok hangzanak el, s az egész csak az élet dicsőítéséről szól.

Korodi Luca: Senkiföldje | Noman’s Land, 2017, videó animáció | technikai asszisztens: Szőnyi András

Ez az egyik vége a valóságnak, a fogalmak összeomlása, amikor az összefüggések elnyelnek minden dologszerűt. A másik pedig az autista spektrum, az összefüggések elvesztése, diszkrét dolgok szilvapudingban lebegése, ami talán megragadható úgy is, mint szemponttalanság. De valóság. Ezt az összefüggéstelen törmeléklebegést a valóság taglalásakor a varázslók leggonoszabbika, Aleister Crowley akként jellemezte, hogy valójában a dolgok így volnának önmagukban, ha nincs meg egy szellemi alap, amire összeépülni ágábrában tudnának.

Korodi Luca: Belső látás, 2017, kompozíció kalligráfiával; pauszpapír, fólia, pattogatott kukorica, ceruza, neon

Korodi Luca gondolkodása, legalábbis amire a művészetéből visszakövetkeztethetünk, egyértelműen az álomvalóság spektrumában otthonos. Ez egyértelmű abból, milyen műnemet választott a művész kiállításához. Ez egyfelől mindenképpen installáció, mert megrendezett elemekből áll, ám másfelől nem merül ki diszkrét elemek egymás utáni fölfűzöttségében. Elvéve a konvencionális kiállítás-megvilágító fényeket, jó részben maguktól fénylő művek füzérét hozta létre, ami totálélményt adó fénykörnyezetet alkot. Azaz nem „csak” egy installáció, abban az értelemben, ahogyan a magyar nyelvi hagyomány e két műtípushoz értékeket rendel. Ezt a típusú installációs élményt nevezte Claire Bishop „dream scene”-nek, álomjelenetnek, ahol a fény által hordozott képi információ freudi elképzelés szerint nem más, mint egy sötétségből ki-kibukkanó dolgok meghatározta helyzet. Az álomvalóság nem okvetlenül freundi értelemben, pusztán az én együgyű, konzervatív, regresszív olvasatomban maga a legrosszabb értelemben vett tudományos gondolkodást megelőző, analógiás világkép. Ahol a körtemellű nők, darázspókok, sziklaszilárd állítások, nyárspolgárok, békaemberek alkotják a világot. Ez a velünk, tételezzük föl: neurotipikusakkal született elmeműködés, ahol a szimpátiák építenek, egymással magyarázzuk a dolgokat.

Korodi Luca: Tengeri csikóhal, 2008, talált objekt, Földközi-tenger

Korodi Luca: Fénygerinc lenyomat, 2014, pigment, olaj, vászon, 230 × 140 cm

Korodi Luca: Fénygerinc, 2013–2015, fotóprint, UV fény

Korodi Luca: Medúza, 2017, fa, led, magasság: 200 cm

Korodi Luca: Gerinc, 2016, plexi, led, papír, fólia, 60 × 135 cm

Korodi Luca: Cápa, 2016, plexi, led, fólia, 50 × 148 cm