Henczének, Tamásnak, Tomikának, Bandikámnak volt egy metaforikus mondata: olyan, mint az angol fűrész, húz is, visz is. Ezt a sokértelmű hasonlatot nagy virtuozitással használta majd’ minden helyzetben, főként akkor, ha valaminek a viszonylagosságára, kiszámíthatatlanságára, mindegységére kellett illusztrációt találni. Én azonban inkább egyfajta fura, dandy-s szkepszist, mondhatjuk, dialektikus szkepticizmust hallottam ki a mondatból, mely – ráadásul – a hatvanas-hetvenes évek csíkos és pöttyös képeinek optikai illúzionizmusára is utalt.

Hencze Tamás: Horizontális struktúra, 1970, olaj, karton, 100×70 cm

„A szkeptikus (…), miután azért kezdett el filozofálni (festeni – H. I.), hogy a képzetekről döntsön és felfogja a zavartalan lelkiállapot elérése érdekében, hogy melyik igaz és melyik hamis, egymásnak ellentmondó, azonos súlyú állítások tömegébe ütközött. Mivel azonban nem volt képes dönteni felőlük, felfüggeszti ítéletét. Az ítélet felfüggesztésekor pedig, mintegy véletlenül, rákö­szön a vélekedés tárgyaival kapcsolatos zavartalan lelki­állapot.

Aki ugyanis valamiről úgy véli, hogy termé­szettől fogva jó vagy rossz, annak lelke mindig zavarban lesz. (…) Aki viszont semmi határozottat nem gondol a természet szerint jókról és rosszakról, az nem is menekül semmi elől és nem is hajszol buzgón semmit, ennélfogva zavartalan lelkiálla­potban van.

Hencze Tamás: Forgás, 1970, olaj, karton, 70×70 cm | A Neon Galéria jóvoltából.

Amit pedig Apellészről, a festőről mesélnek, elmond­ható a szkeptikusról is. Azt mondják ugyanis, hogy ami­kor lovat festett és festményén utánozni kívánta a ló verítékét, ez annyira nem sikerült neki, hogy lemondott róla és a szivacsot, amire az ecsetjéről lecsöppenő festéket törölte, hozzávágta a képhez. Az odacsapódó szivacs pedig a ló verítékét mintázta meg.

A szkeptikusok is egyrészt azt remélték, hogy zavartalan lelkiállapothoz jutnak el azáltal, hogy döntenek a jelenségekben és elgondoltakban meglévő rendezetlenség felől, mivel azon­ban ezt nem voltak képesek megtenni, az ítélet felfüg­gesztéséhez folyamodtak. De midőn ítéletüket felfüg­gesztették – mintegy véletlenül –, a zavartalan lelkiállapot is melléjük szegődött, mint ahogy árnyék a testhez.” Az idézet az ókori Sextus Empiricustól származik, aki a nála majd hatszáz évvel korábban élt, ugyancsak görög Pürrhón, az első szkeptikus filozófus, a pürrhonizmus megalapítójának követője volt. A mester eredetileg maga is festő volt.

Hencze Tamás: Dinamikus struktúra, 1969, olaj, vászon, 120×60 cm | A Neon Galéria jóvoltából.

„Ma is emlékszem – idézte föl Hencze 1993-ban –, ahogy egy interjúban Soulages elmondja, hogyan lett festő. Breton parasztok ivadéka volt, aki kiment a tájba, és ahogy a fehér hóban a kődolmenek kirajzolódtak, úgy alakultak ki a nagy tömbformációk a képen, tehát abszolút meg lehetett érteni a klasszikus absztrakció titkát. (…) Nekem nem a klasszikus tájból vagy egyéb valóságélményből jött át az absztrakció.

Számomra az inspiráció materiális volt, nem szellemi. Tehát hogyan mozog az anyag, hogyan működik egy festék, mondjuk nagyképűen: a médiára, a közvetítőre alapozott technikák vagy művészet érdekelt, és nem a jelentés, szóval nem az asszociációs része érdekelt, hanem maga a cselekedet, az anyag mozgatása.”

Hencze utolsó három mondata, annak ellenére vagy éppen azzal együtt, hogy egy, az elhangzásuk idejénél harminc évvel korábbi helyzetre vonatkoztak, rendkívül fontosak a festő szándékainak és az életmű egészének megítélése szempontjából. Jelentőségük abban áll, hogy egyszerűen és tisztán fogalmazódik meg általuk, miszerint Henczét a legkevésbé sem spirituális-ideologikus, eszmei eszmék vezérelték; sem a hatvanas évek közepén festett tasiszta vagy gesztus-képei, sem a későbbi, sajátos, csak rá jellemző kinetikus-illuzionista absztrakt festményei – jó néhány kortársának praxisával szemben – nem támaszkodtak ideál-teóriákra vagy filozófiai alapokra. Ugyanígy Kassák Lajos vagy Moholy-Nagy László örökségének „vállalása” is – ez szinte minden vele készült interjúban megfogalmazódott – elsősorban erkölcsi-etikai választás és döntés, mintsem a formálás teoretikus megalapozottságának folytatása.

Hencze Tamás: Önarckép sorozat, 1970-es évek, fotó, kollázs, filctoll, tempera, 30×21 cm egyenként | A Neon Galéria jóvoltából.

Hencze Tamás, mint félig-meddig naiv, nonsalansszal áldott-vert, vidékről a fővárosba (sőt, a művészet fővárosába, Párizsba) szabadult Flaubert- vagy Maupassant-hős igyekezett megkapaszkodni Budapesten, s persze sikerrel. Alkalmazott grafikai és dekorációs munkákból, ipari vásári tervek kivitelezéséből élt – mint pálya- és kortársainak nagy része egészen a hetvenes évek közepéig – és e munkák meg Tót Endre révén ismerkedett meg Bak Imrével, Nádler Istvánnal, majd Csiky Tiborral, s rajtuk keresztül, pontosabban velük lett Molnár Sándor zuglói körének tagja. Ebben a szociológiailag gazdagon rétegzett társaságban Henczének sajátos helye volt: miután szinte mindannyian vidékről származtak, elvileg azonos esélyeik lehettek volna, ám Henczének apja (családja) révén – „von haus aus” – kulturális előnye volt, annak ellenére is, hogy nem járt a Képzőművészeti Főiskolára; s bár szakmai-technikai értelemben tehát hátrányba került, a hendikeppet valami frivol könnyedséggel nagyon gyorsan leküzdötte…

Hencze Tamás: Struktúra, 1968, olaj, karton, 100×70 cm | A Neon Galéria jóvoltából.

A hatvanas évek elején-közepén Hencze a francia tasizmus, majd az amerikai absztrakt expresszionizmus hatására – ezeket egy korai párizsi útján, valamint reprodukciók révén ismerte meg – kirobbanó érzelmekkel teli, a monochromhoz közeli „gesztus”-képeket festett. Az évtized végére képei „kihűltek”, s egy sajátos technikai eljárás birtokba vételével alapvetően megváltoztak. 1966–67-től festményeiből száműzte a faktúrában és a jelben rejlő személyességet, s egy csak rá jellemző, mégis eltávolító objektivitást sugalló, a kinetikus művészetre, más szempontból pedig a francia Support/Surface csoport törekvéseire rímelő, de ezek befolyásától tökéletesen mentes művészetet teremtett. Hencze képei önmagukra utaltak, intellektuális erejük a nézőt nem elindították, nem vonatkozások felfedezésére csábították, hanem magukra-magukba szívták.

A kép-építő elemek – a sávok, melyek az idők során kerek foltokká tömörödtek, majd ismét sávokká nyúltak, s a szürke monochromhoz hol csatlakozó, hol azt elhagyó alapszínek – lassú, mindig konzekvens módosulásai jelezték a pálya alakulását egészen a nyolcvanas évek elejéig. E képeken a fényes-fénytelen, homorú-domború ellentétpárok olyan közegben jelentek meg, mely tárgyilagosan kimért, egyszersmind kiszámíthatatlanul egyedi. A szikrázóan hűvös objektivitást később különös drámaiság színezte át. Hencze formázott, többnyire háromszögletű vásznain szokatlan „roncsolások” vagy váratlan erővel fölgyulladó színek idéztek fel kifejlet nélküli történeteket az illuzionisztikus terekben. 1983–84 táján a festő határozott mozdulattal nyúlt vissza a húsz évvel korábbi gesztus-festészetéhez, s a kalligrafikus festékpászmát egy üres térben lebegő emblémává emelte. Ekkori képei az energikus kézmozdulat esztétizálódását rögzítették. Képeinek „témája” a keleties pszeudó-írás és a tér, a tér „atmoszférájának” viszonyából keletkező feszültség lett.

Hencze Tamás: Kalligrafikus struktúra, 1973, olaj, karton, 100×71 cm | A Neon Galéria jóvoltából.

A jelentés nélküli, a vászonra sokszoros áttétellel felkerülő „írás” egyszerre viselkedett intellektuális és üres jelként, utalva a jelentés és a dekorativitás paradoxon viszonyára.

Az utolsó 10-15 évben – összefoglalás módjára – korábbi motívumait összekarolta és új rendszerbe szervezte: a függőleges, oszlop szerű sávok, a kalligrafikus pszeudó-jelek, s a monochrom színmezők – melyek egyre élénkebbek lettek – ön-tükröző szintézisként idézik meg a pálya stációit, Möbius-szalagként az idők folyamán, melyben újra és átértékelődtek művek és gesztusok; újra aktuálissá váltak egy új összefüggésben korábbi, és sokáig talán érdektelennek is hitt gondolatok. Hencze óvatos-szemérmes önreflexióval mintegy szálakat húzott az időben egymástól eltávolodó-eltávolított motívumai közé és az időben, mint virtuális térben e szálakon keresztül a gesztusok, s az azokat befogadó, vagy azoknak kiáradást nyitó felületek új kapcsolatokat teremtettek és tártak fel.

Jobbról: Attalai Gábor és Hencze Tamás, 1973

Hencze Tamás, Hajdu István, Perneczky Géza, Frank János, 1984, Hencze Tamás műterme

Hencze Tamás, Hajdu István, Frank János, Körner Éva, 1984, Hencze Tamás műterme

Jaj, Bandikám, nem érem meg a tavaszt! – mondta sokszor az utóbbi teleken, s most utoljára, a karácsony táján egyre vékonyabb hangon rebegett jóslata beteljesedett.