Molnár Zsolt: Agro scenario

Kurátor: Zsikla Mónika

Paksi Képtár, Paks
2017. október 6 – január 14.

Az év végén a Paksi képtár hatalmas csarnokterében Molnár Zsolt 1 Agro scenario, vagyis „mezőgazdasági forgatókönyv” című retrospektív igényű kiállítása (már ha lehet ilyesmiről beszélni egy ilyen fiatal alkotóval kapcsolatban) kapott helyet.2 A cím a művészt évek óta foglalkoztató tematikára utal: a mezőgazdaságra, illetve egészen pontosan ember és természet viszonyára a fenntartható felhasználás problémáján keresztül. A gyerekkorát egy kis faluban töltő Molnár érdeklődése egyfelől erősen személyes, másfelől viszont a kapitalista társadalmak viszonya a természeti környezethez napjaink talán legfontosabb, mindannyiunkat érintő, morális, politikai és társadalmi kérdésköre.

Molnár 2008–2012 között végezte tanulmányait a Képzőművészeti Egyetem sokszorosított grafika szakán. Miután az egyetemen addig tanult és alkalmazott médiumok – lassúságuk, pontatlanságuk és kiszámíthatatlanságuk miatt – már nem elégítették ki, tevékenységének középpontjába az ezeknek a technikáknak és alkotói módszereknek a képzőművészeti alkalmazhatóságával, más médiumokba való transzponálhatóságával kapcsolatos, leginkább konceptuális jellegű kísérletek kerültek. Paksi kiállítása ezekből a diploma óta készült kollázsokból, majd a belőlük kinövő egyre összetettebb konstruktivista installációkból válogat.

Molnár Zsolt: Agro scenario, 2017, enteriőr | Fotó: Zana Krisztián

A kiállításra belépve első pillantásra meglepő, hogy a mezőgazdaság tárgyköréhez társított elvárásokkal szemben – a terem legvégében feltűnő preparált állatot leszámítva – inkább egyfajta ipari esztétikával találkozik a látogató: mintha egy nyugtalanító hangulatú, indusztriális tájban sétálnánk a minimalista színvilágú, letisztult, geometrikus formákból felépülő installációk között. Az egész kiállítás is ezt a fajta feszültséget, a különböző minőségű, ontológiájú dolgok szerves egésszé való alakításának, illetve megvalósíthatóságának lehetőségeit járná körül. Ez az ellentétekben való gondolkodás, amely Molnár minden munkájában – de legszembetűnőbben a téma és a vizuális megjelenítés ellentmondásaiban – megjelenik, a több évnyi anyag egy térben való bemutatásával most még egyértelműbbé válik.

A kiállítás kurátora, Zsikla Mónika koncepciója szerint – bár a hatalmas, egylégterű kiállítótérben szétszórtan, szinte ipari erdőként ható kollázsok és installációk nem szabnak pontos útvonalat a ‘jelenetek’ között – a kiállított anyag a bejárattól befelé haladva többé-kevésbé fordított kronológia szerint járható végig, majd a kijárat felé haladva újra időrendben látjuk a műveket. A forgatókönyv kifejezés így leginkább kérdésfeltevésként értelmezhető: a történet attól függően változik, hogy milyen útvonalat választunk a végigolvasásához. Meglehetősen jó döntésnek bizonyult a művész alkotói módszerét jellemző folyamatosság és következetesség szempontjából az egy sorozathoz tartozó műveket – ha nem is meghatározott sorrendben, de – egy-egy közös halmazba elhelyezni. Molnár egymást követő, az épp adott, őt érdeklő tematikus és az ezzel együtt járó művészeti problémát körüljáró, formai kísérletek során át kielemző sorozatai, nem esztétikai vagy tematikus szálakon kapcsolódnak, hanem valamiféleképpen ezek mindegyikéből organikusan következnek.

A legkorábbi kiállított munka, a Vadászfohász című 2012-ben készült sorozat a terem végében, mind témájában, mind pedig formailag valamiféle „kezdeti” állapotot mutat. A falon triptichon szerűen elrendezett, vadállatokat és a vadászat kultúrtörténetéhez kapcsolódó –, a vadászatot szinte mint pogány rituálét megjelenítő – tárgyakat ábrázoló huszonhét kollázs közvetlenül a diploma után készült. Molnár itt még figurális eszközökkel, könnyen érthető szimbólumokkal (lövészcéltábla, triptichon forma mint szakrális metafora, trófea stb.) alakít ki egy visszafogott és egységes installációt. A gazdálkodás, az élelem előteremtése köré szervezett, sok esetben a mai napig rítusokban, hagyományokban manifesztálódó vidéki életmódhoz kötődő „házioltárok”, „modern kori wunderkammerek” jelenségét idézi meg a képeken ábrázolt dolgok sokfélesége. A három egységbe – 3×3-as négyzetalakban – elrendezett, szinte piktogram egyszerűségű jelek különböző irányokban olvasva azonban egészen konkrét értelmezési narratívákat kínálnak. A halott állatok képei, a trófeák és a vadászat mai napig létező kultúrájához tartozó fétistárgyak összeolvasása a természettel szemben érzett felelősségre, az ember állatok iránt érzett tiszteletére és a vadgazdálkodás fenntarthatóságára kérdeznek rá.

Molnár Zsolt: Vadászfohász, 2012, preparált muflon, céltábla pajzs, cseresznyefa, kollázs, maszkolás, 27 db, 14 × 14 cm (egyenként) | Fotó: Zana Krisztián

Időrendben a következő egység az Számokba fojtva címet viselő alaktani sorozat. Molnár legfőbb inspirációs forrásaként – mind koncepcionális, mind esztétikai szempontból – Peter Greenaway azonos című filmjét (Drawning by numbers, 1988) jelöli meg a kiállítás leporellójában.3 A számok, mint rendezőelv a kollázsok témáját adó, állattenyésztéshez kötődő kisebb-nagyobb építmények, szerkezetek funkciójában és ezáltal elnevezésében is megjelennek. Az ábrázolt tárgyak mind a nagyüzemi állattenyésztés kontextusában – a tömegtermelés igényeinek megfelelően mennyiségekben, űrmértékekben számszerűsített gyakorlatának közegében – kapnak jelentést (pl. Szarvasmarhamérleg, 2014). Még képviselnek ugyan valamiféle emberi léptéket, de már szinte teljesen hiányzik a vadászat hagyományához kapcsolódó kölcsönösség, tisztelet, a kiegyensúlyozott alá- és fölérendeltségi viszony. Mindennek képi analógiájaként Molnár a figurativitás szintjén is „hátrébb lép” a tárgytól: még ráismerhetünk az ábrázolt objektumokra, de a naturalisztikus ábrázolásmódot elkezdi felülírni egyfajta geometrikus absztrahálódási folyamat. A 10 részes sorozat utolsó darabjának, a Szarkacsapdának (2014) szinte már nonfiguratív szerkezete jól mutatja az alkotói módszer változásának, alakulásának egymásra épülő lépéseit: Molnár szerint ez a munka volt a kiindulópontja annak a még inkább szó szerint vett formai absztrakciónak, ami az azóta készült műveit jellemzi.

A Vadászfohász-sorozatnál Molnár az ábrázolt tárgyak kontúrjait vadászok által elhasznált, talált lőlapok véletlenszerűn beemelt, de a funkciót minden esetben eláruló darabjaival töltötte ki. A Számokba fojtva sorozatnál – a hasonló technikával készült kollázsokhoz – az előző munkákból megmaradt lőtábla-papírok anyagát használta fel: itt azonban már sokszor felismerhetetlenek, leginkább csak mintázatuk adja hozzá a talált tárgy esetlegességét az egyébként steril aprólékossággal, gépies pontossággal szerkesztett, immár 3-4 rétegből felépülő kollázsokhoz. Az így egymásra épülő papírrétegek és a hangsúlyos perspektívahasználat már ad valamiféle térbeliséget az egyelőre még falra akasztott képeknek.

Molnár Zsolt: Számokba fojtva, 2013–2014, kollázs, maszkolás, újrahasznosított céltáblapapír, trópusi fenyő, változó méret | Fotó: Zana Krisztián

A sokszorosított grafikai eljárások azon jellemzője, hogy a rétegek külön, időben egymás után kerülnek fel a hordozóra, valamint a véletlen túl nagy szerepe, tehát az, hogy nem látni előre pontosan a végeredményt Molnár számára nem pozitív értelemben vett kihívást, hanem akadályt jelentett. A rétegzettség, mint formaalakító eszköz azonban a kiállításon látható kollázsainál is központi elem marad, amelyet a nagyon aprólékos, legkisebb részleteikben is pontos kivágások egymásra helyezésével egyre tudatosabban épít be egy egészen ellentétes minőségű, egyedi, nem sokszorosítható formába: itt már a médiumra reflektáló konceptuális munkákról van szó.

Molnár – az axonometrikus ábrázolással hangsúlyozott háromdimenzionalitással, valamint a kollázs rétegeinek szinte a papírról kilépő anyagiságával – egyre távolabb került a kétdimenziós hordozón működő grafikai gyakorlattól, majd következő sorozatán, a Pakson is kiállított Mobil struktúrákon (2015–2016) végleg átlépett a falkép műfajából a valós térbe. Az előzőekhez hasonló technikával, de már akár 6-7 rétegből felépített, gépeket ábrázoló kollázsokat innentől kezdve a fal helyett köréjük épített, a térben kiterjedő fakonstrukciók hordozzák. A sorozatot nem csupán tematikailag, hanem formai szempontból is konceptuálisan meghatározó központi hívószó itt az alkalmazkodás, ami a gépek neveiben, és így a címekben is megjelenik: Helyzetszabályozó (2015), Anyagátalakító (2015) stb. Itt ismét – a Greenawayre is jellemző, a felvilágosult racionalizmus gondolkodásmódját idéző vagy inkább kiforgató – a világ dolgait egy célnak alárendelő – akár önkényesen választott hívószavak vagy valamilyen esetlegesnek tűnő struktúra szerint csoportosító – attitűddel találkozunk.4 A cél Molnár esetében azonban nem valamiféle leltár készítése, hanem a látvány dekonstrukciójának majd újraalkotásának minél több lehetséges variációban való kibontása. A fából készült tartószerkezetek a kollázsokon megjelenő képek térbe kiterjesztett, végletesen leegyszerűsített absztrakciói: a gépek struktúrájából, mint esztétikai tulajdonságból indulnak ki, ennél közvetlenebbül nem utalnak a funkcióra.

4

Golden Dániel: Számokba fojtva. A strukturalista Greenaway. http://magyar-irodalom.elte.hu/prae/pr/200002/102_golden.html

Molnár Zsolt: Agro scenario, 2017, kiállítási enteriőr | Fotó: Zana Krisztián

Itt válik igazán kézzelfoghatóvá az ellentétekkel való játék: a kollázsokon megjelenő manualitás, az emberi alkotómunka egyszeriségét, a használt anyagok, a papír és a fa természetességét ütközteti a gépek által előhívott olyan fogalmakkal, mint a szervetlen, mesterséges és gyári. Még inkább nyugtalanító hatást kelt a fehér kereten belül megjelenő kétdimenziós, minden esetben központi helyet elfoglaló kép és az azt körülvevő térbeli szerkezet ellentmondásossága, amit a kettőt összekötő formai analógiák még inkább hangsúlyossá is tesznek.

A fenti logikából következnek, a kiállításon szereplő legújabb, immár monumentális méretű munkák, a Ketrecinstallációk: az emberi léptéket bőven meghaladó szerkezetek a szőlőtőkéket tartó betonpóznákat imitáló, homokszórt felületű alumíniumkonstrukcióval egészültek ki. Molnár a kollázsok kiindulópontjaként szolgáló high-tech permetezőgépekkel itt visszatér a szorosabban vett mezőgazdaság témaköréhez, azonban az alapkérdés megváltozik. A permetezés a növényt óvja meg – ambivalens módon magától a természettől – az emberi felhasználás számára: véd, mint egy pajzs, miközben ketrecbe is zár. A hatalmas szerkezetek fémjének hidegsége megidézi a természetben megjelenő mesterséges anyagok esztétikáját, miközben az anyagok és formák keménysége utal a permetezőgépek rideg funkcionalitására is.

Molnár Zsolt: Pajzs sorozat – Elektrosztatikus permetező, 2017, C-print, kollázs, maszkolás, CW é s UW pr ofil, porfestett alumínium, polikarbonát lemez, 317 × 472 × 70 cm | Fotó: Zana Krisztián

Már a korábbi műveknél is megjelent az a gesztus, amely a formák térbeli kiterjesztésével az embert is eltávolítja a művek még mindig központi elemeként megjelenő kollázsoktól: a Mobil struktúrák sorozat egy-egy darabján a szerkezeti elem már kitakarja a képet, a legújabb, 2017-es installációkon pedig szinte minden esetben ketrecszerűen körülzárják a kollázsokat. A befogadót sem engedik olyan közel, mint amire szükség lenne az aprólékosan kidolgozott kollázsok pontosabb megfigyeléséhez. A rácsszerkezetek itt a gépek kezelési szimulációin megjelenő mozgások, a permetezőgépből kiáramló vegyi anyagok képének kimerevített, leegyszerűsített és kiegészített absztrakciói. A jel itt már csak minimálisan ikonikus, annál inkább esztétikai: szinte csak a formák és anyagok által keltett érzetek analógak a megjelenített témával. Ezeken az installációkon még inkább sikerült láthatóvá tenni a szerves-szervetlen ellentétet: a fém keménysége, a hegyes, geometrikus formákból felépülő rácsszerkezetek érezhető feszültségben állnak a kollázsokon egyre többször megjelenő lágyabb, szinte növényekre emlékeztető – valójában a permetezőgépek csöveinek funkcióból következő – formákkal.

Molnár Zsolt: OKTOPUS P és G, 2017, C-print, kollázs, maszkolás, üveglap, polikarbonát lemez, borovi fenyő, 245 × 245 × 100 cm | Fotó: Zana Krisztián

Molnár Zsolt: OKTOPUS P és G, 2017, C-print, kollázs, maszkolás, üveglap, polikarbonát lemez, borovi fenyő, 100 × 70 cm | Fotó: Zana Krisztián

A Molnár Zsolt által témaként használt gépek alaptulajdonsága, hogy formatervezésük szinte teljes egészében a célszerűségnek van alárendelve. Ennek a – mai posztindusztriális világban egyre nagyobb léptékben terjedő – funkcionalista dizájnnak a hatását érezzük a szinte futurisztikus stílusú művek között: Molnár ezt a típusú vizualitást szubjektivizálva, de annak alapkarakterét megtartva alakít ki egy egészen sajátos kortárs esztétikát.

A legújabb műveknél már egészen kézzelfoghatóan jelenik meg az a mód, ahogy Molnár a világban jelenlévő ellentmondásokat és ellentéteket látható formákká, vizuális minőségekké fordítja át, majd lényegüket nem megváltoztatva igyekszik valamiféle szerves egésszé összeállítani, miközben végig jelen van az a fajta kortárs fogalmi, konceptuális gondolkodás is, ami sosem hagyja üres formalizmusba hajlani a műveket. Roland Barthes „költőies strukturalista aktivitás” fogalma elég találóan leírja azt, ahogyan Molnár viszonyul az általa kiválasztott tárgyhoz. „A strukturalizmus lényegénél fogva aktivitás (…) két tárgya vagy két ideje között valami új jön létre, és ez az új semmivel sem kevesebb, mint az általános érzékfeletti: a jelkép, a tárgyhoz hozzáadott értelem…” A kiállításon sétálva pedig jól végigkövethető a figuralitástól az absztrakció felé vezető, – s ezzel egyidőben a kétdimenziós grafikákat és a hatalmas térbeli struktúrákat összekötő – út, melyet végig a Molnárra jellemző sajátos, letisztult, végletekig pontos, finom és rendezett esztétikai világ határoz meg.

Molnár Zsolt: Permetezés szimuláció, 2017, 50 × 76 × 3 cm (egyenként), installációs nézet | Fotó: Zana Krisztián

Molnár Zsolt: Permetezés szimuláció, 2017, 50 × 76 × 3 cm, C-print, kollázs, maszkolás, üveglap, alumínium, porfestett alumínium | Fotó: Zana Krisztián