K.A.S. Galéria, Budapest
2017. október 19 – október 31.

A messziről érkező vándort – ha kiér a tengerpartra – homokos föveny, kövek meg falombok, és égre rajzolt fátyolfelhők fogadják, árnyék és csillogás. A táj ősi, a formák egyszerűek, mozdulatlanok, csak a víztükör opálos síkját bontják fel kígyózó hullámalakzatok – olyan pulzálás, aminek a láttán azt érezhetjük, hogy valahol nagyon messze, talán a horizont mögött alszik az a sárkány, aminek a szívverése okozza ezt a vízmozgást. A parti fövenyen egy asszony táborozik, áttetsző alabástrom-tömbön ül, majdnem üveg-trónon, és szinte mozdulatlan. Csak közelebbről látszik, ahogyan az ölében papírlapok fekszenek, és az, ahogy a keze jár.

Elhangzott a kiállítás megnyitóján.

Deli Ágnes: Cím nélkül, 2017, vas, üveg, 200 × 90 × 12 cm | Fotó: Gaál Endre

Mert rajzol – majdnem mindig ugyanazt: oszlopokat vagy oszlopszerű hosszanti formákat, és tömlőre emlékeztető gömbölyded alakzatokat: ős-sejteket, amint azok a vízben lebegnek. Felhőket, amik az égből aládomborodnak, vagy asszonyi testeket, amiket kerekre feszít a lassan növekvő magzat, az áldás. Néha feltámad a szél, és a homokba fújja a rajzokat – ilyenkor kapják meg az érzékeny körvonalakkal rajzolt ábrák azt a finom, okkerszínű satírozást, amivel terük születik. A szél ezután faleveleket szór még a tájra. De szirmok és újabb falevelek, meg tovasikló papírlapok hullanak a tengervízbe is, ahol lassan süllyedni kezdenek – ettől válik kissé elevenebbé és bonyolultabbá most a táj. Vagyis hát vannak formák, amik szétválnak, feloszlanak. Csak a tenger marad konokul ugyanaz, és a hullámverés az, ami továbbra is pulzál. Csak lassan ismerjük fel, hogy mik azok a hullámokon ringó formák: – emberi lábnyomok, amik olyanok, mint a sóhajok, mint múlni nem akaró traumák.

Emberek jártak itt, akik azt hitték, hogy sikerül majd nekik, hogy átkeljenek a tengeren, de tévedtek. Senki sem segítette át őket a túlsó partra, elsüllyedtek hát, és csak a viaszból formált talpaikat tartotta meg hátán a hullámzó víztömeg. Amikor nem nézünk oda, az asszony elhagyja az alabástrom-követ, a tengerbe gázol, és kötényébe gyűjti a felszinen lengő lábnyomokat – de újra megtellik a víztükör, mire visszaér a partra, ha százszor indul neki, hát akkor százszor is hiába jár. A táj türelmes természetéhez tartozik, hogy nem csak a horizont végtelen, hanem végtelen benne az utánpótlás is, a megoldásban bízó, hol sikeres, hol pedig hiábavaló emberi próbálkozás.

Deli Ágnes: Hullám, 2017, fa, üveg, 280 × 82 × 35 cm | Fotó: Gaál Endre

Nem folytatom tovább. Amit itt leírtam, az valóban megtörtént, talán nem a fizikai világban, hanem akkor, amikor Kölnből Pestre megérkezve Deli Ágnes megkért, hogy nyissam meg a kiállítását – és megmutatta a bemutatóra előkészített szobrait, meg a hullámzó vízről készült videóját, majd pedig néhány régebbi katalógusát tette elém, amelyekben rajzokat és további plasztikai munkák reprodukcióit találtam. Amit így akkor láttam, az csakhamar összeállt, egyetlen képpé olvadt össze. Szinte meg is mozdult, és nem térhettem ki előle – tengerparti tájjá formálódott a fantáziámban. Nem is próbáltam szabadulni ettől a benyomástól aztán, mert megérte, hogy maradjak, hiszen meglepőbb volt, mint bármilyen álom, és gazdagabb meg tanulságosabb, mint egy igazi utazás. Mikor jut el az ember a maga erejéből ennyire messzire?

Deli Ágnes: Cím nélkül, 2017, üveg, drót, 55 × 47 × 29 cm | Fotó: Deli Ágnes

Deli Ágnes szobrai valóban olyan súlyosak és telítettek, mintha antik istenek tarisznyái hevernének a tájban. És ugyanakkor ezt az archaikus formavilágot állandóan selyemként finom fátylak, üvegként áttetsző rétegek, légnemű párává oldódó pántok, és pántlikaként karcsú hevederek fogják át. A súlyos formák és a lebegni, elrepülni látszó lemezek és hártyák így feleselnek egymással. Ami kemény, arról kiderül, hogy kő, vas, esetleg vörösréz. De vannak puha, rugalmas matériák: feketére vulkanizált gumifalak, a közeledőt szelíden visszatartó szivacsmatracok, meg gyapotból, kócból gyúrt bálák. Sőt, elátkozott dunyhák is – soha senki nem takaródzhat velük már, és sehol nem látott természetű, makacsul ismeretlen rendeltetésű kárpítosmunkák. Tovább lapozva a katalógusokban, vasabroncsok és rézteknők ölelésében fekvő pólyákra vagy párnákra bukkanunk, másutt pedig dúsan duzzadó perzsaszőnnyegek és kitömött vászonzsákok várják, hogy jöjjön valaki, aki feloldja a derekukat leszorító korzettet. Talán szeretnék, hogy pattanjon a kötél, és lehulljon a bandázs. A most kiállított munkák legszebbje egy vasfal, amely óriáscseppekkel könnyezik. Talán páncéllemezt kellett volna mondanom, amelyet sűrű és áttetsző masszából formálódott könnycseppek serege tör át. Hogy ilyesmi lehetséges, azt nem gondoltam volna – de ez a munka mégsem afféle híg kaland, felszínes újítás, hiszen rémlik, hogy láttunk már hasonlót. Úgy néz ki, mint egy ezeréves vasajtó, ami mögött mesebeli lények sírnak, és várják a szabadulást.

Enteriőr | Fotó: Deli Ágnes

A plasztikai munkák különben is mind-mind olyanok, mint azok az élő és élettelen formák, amiket a régesrégi mesékből és társunkhoz szegődött természeti jelenségekből ismerünk – így nőttek fel, és most már ilyenek is maradnak. Talán nem is műteremben készültek – ez lehet az érzésünk –, hanem bányák mélyéről hozták fel őket, és legközelebbi rokonuk az ősrégi zárványokat és üzeneteket magába fogadó borostyán. Egyedül az üveg jelent valami teljesen újat és mást. Talán olyasmit, amit csak elgondolni szabad. Mert lehet, hogy Deli Ágnes egy olyan világot képzel el magának, ahol nem a masszává olvadt kvarc és a homok, hanem az idő az, amit üveglappá húznak, vagy ballonná és gömbbé fújnak az üveghuták. Ezeken a szobrokon érvényét veszti a gravitáció és kicsorbulni, meghúnyászkodni látszik a fizikai világ, nincsenek súlyok, mert nincsen sehol alátámasztás. Az itt munkába vett időfolyam – mintha nem is lenne – tiszta és átlátszó csapadék, észrevétlenül tovacsorgó csendes entitás. Csak ha hátat fordítunk neki, akkor indul meg, válik vízeséssé. Lesz belőle nagy sebességű mozgás, dübörgő zuhanás.

A most kiállított munkák között van egy szobor, amin tanítani lehetne, hogy miről ismerszik föl a jó szobrász. Arra a elfektetett oszlopra gondolok, amit egy fa-gerendából faragott ki Deli Ágnes, és aminek a címe: Hullámzás. Ha csak szorgalmi feladatként született volna e plasztika, akkor azt látnánk, hogy a kész művön a hullámok most mind-mind egyformák. De nem ez a helyzet. A hullámmozgás ritmusát nem az iskolai tanulmányai aapján másolta át e munkára a szobrász, szó sincs itten tehát szinusz-görbékről. Hanem – mintha soha nem látott volna még hasonlót – most fedezte fel, mondhatnám, a gerendától tanulta el ezt a ritmikusan emelkedő és süllyedő mozgásformát. A fa diktálta, hogy mi legyen a vonalvezetése, miként duzzadjon magasra, és merre vezessen a völgye. Ezért van az, hogy a kész műnek sincsen módszertana – nem tanítható már. Hiányos a geometriája, és mégis determinált.

Cím nélkül, 2016, videó | Készítette: Deli Ágnes, Gaál Endre