Békaszínház – Nagy József fotográfiái

Kurátor: Süli-Zakar Szabolcs

MODEM, Debrecen
2018. április 12 – április 29.

„A béka olyan szép, mint a szeráf”

(Angelus Silesius)

Mi marad a színházból az ember eltűnése után? Ki vagy mi töltheti be az üresen maradt helyet? Nagy József (Josef Nadj, Szkipe) új fotósorozata egy poszthumán bábszínpadot varázsol elénk, melynek hátterében már nem látszik semmilyen emberi mozgató alak, és amely nem őriz semmiféle antropomorf jelleget.

A sokarcú művész eddigi munkáira tekintve ez egyszerre váratlan fordulat és egy következetes gondolkodás eredménye. Nagy József mozgásszínházában ugyanis kezdettől fogva jelen voltak a bábok és a maszkok, vagyis a jelenvalólét hiányának színpadi megjelenítési formái. Ám korábbi színházához még hozzátartozott a saját létmódjának határait feszegető emberalak, aki azt kutatta, hogy mennyire képes felfedezni magában az állati ösztönöket vagy a dologi létet.

Mostani bábszínházának főszereplői azonban már a halott békák. Az otthoni (kanizsai) utak mentén talált, kilapított hullák alkotják az új, miniatűr színház társulatát. Ezek a „varangy-lemezek” (ahogy Tolnai Ottó nevezi őket, Békaszínház című esszéjében) puszta felületté változó testek. Az egykor eleven, lélegző test egy hártyává, kéreggé, pergamenpapírrá alakult át. Mintha egy lehántott bőrréteget látnánk. De vajon meg lehet nyúzni egy békát vagy egy bábot, az ember megnyúzásának analógiájára? Tiziano megdöbbentő kései festményén, a Marszüasz megnyúzásán, a fordítva fellógatott szatír kinyúlt teste mintha teljesen érzéketlen lenne a belehatoló késszúrásokra. Ugyanígy a szenvedés hiánya látható Nagy József egyik, drótkefére fektetett békáján, ezen a furcsa fakíron, aki összegyűrt anyagként lebeg az őt már nem érintő kínzóeszközök felett.

Ám a halott békák színpada mégsem teljesen szenvedélymentes. A békák ugyanis – váratlan, mégis előre kiszámíthatatlan módon –, színészkedni kezdenek, mintegy utánozzák az embereket. Határozott pózokat vesznek fel, gesztikulálnak, imitálják az emberi mozdulatokat. Könyörögnek, esedeznek, földig hajolnak, dühösen ágálnak… Vagy épp fordítva igaz? Lehetséges, hogy az élők azok, akik megpróbálják utánozni a halottak utolsó, lényegi mozdulatait? Ki játszik kit? Jeles András, egy enigmatikus és kissé misztikus hangvételű írásában (A láthatatlanok. Töredékes beszámoló a láthatatlan színházról), a holtak játéka kapcsán azt mondja: „végeredményben tehát ők játszódnak bennünk, ha játszatnak minket, őt játszanak – önmaguknak, persze, nem is mellékesen, eközben mi játszatjuk őket, a holtakat, mert különben nem haladna a dolog és nem volna érdekes”.

A halálszínház minden elképzelése egyfajta ősszínház (architeátrum) felé vezet, melyben meghatározó a szertartásjelleg. Nagy József békaszínházának esetében a színház ősi aktusa, az áldozathozatal, már lejátszódott. Túl vagyunk a halál láthatatlan és meghatározhatatlan pillanatán (a békamúmiák halálának pontos idejét a laikus szem nem tudja megállapítani). Vajon ezeken az életen és halálon túli színtereken csupán a holttestek felmutatása zajlik, vagy egyfajta profán – csak a művészet eszközeivel megvalósítható – feltámasztás is?

A halott békák a neutrális, absztrakt terekben új életre kelnek. Berendezkednek ebben az emberen túli állati, növényi és ásványi világban. Itt ugyanakkor más tárgyak is – melyek a békák arányaihoz igazodnak – helyet találnak. Azt mondhatnánk, hogy habár a békaszínházban nincs dramatikus cselekmény, mégis vannak események: talált tetemek talált tárgyakkal való találkozásai.

Nagy József a tárgyak megszállottja, valódi gyűjtő, annak minden melankolikus vonását hordozva. Ugyanis, ahogy Walter Benjamin írja: „a melankolikus felveszi a holt tárgyakat szemlélődése körébe, azért, hogy megmentse őket”. Ezért a művész sem csupán kilapított békatetemeket keres a kanizsai utak mentén, de azokhoz méretben igazodó, kidobásra ítélt vagy mások által figyelemre se méltatott tárgyak után is kutat. Minitűr színházának béka főszereplői mellett így jelennek meg háttérként vagy mellékszereplőként kagylók, üvegek, szerszámok, gyertyák, csontok, termések, fosszíliák, jerikói rózsák…

Ahogy ez a tetszőleges felsorolás is mutatja, ebben az esetleges és bármeddig bővíthető gyűjteményben nincs különbség szerves és szervetlen, élő és halott anyag között.

Nem létezik alsóbb rendű valóság, sőt a leghétköznapibb, látszólag legsilányabb dolgokban rejtőzhet leginkább az anyag titkos lelke. Az egyébként észrevétlen tárgyak képesek a legcsodálatraméltóbb átalakulásra. Ezt igazolva, a képeken a halott békák úgy jelennek meg, mint különös képződmények, névtelen bálványok, elfeledett természeti istenségek. Ebben mintha a kleisti marionettszínház egyik fő belátásához kapcsolódnának, mely szerint a grácia (a tudattalan tökéletesség) legtisztábban a bábuban vagy az Istenben lehet jelen.

Felfigyelhetünk továbbá arra is, hogy kilapított testek olyanok, akár a kidolgozatlan vagy elmosódott óriásmaszkok. Vonástalanná váló arcok, személytelen jelenlétek. Ezeknek a halotti létmódban létező lényeknek nincs tekintetük, vagy épp ellenkezőleg, úgy érezhetjük, hogy egész alakjuk tekintetté válik. A békák színpadán a tárgyak felénk irányuló nézése tematizálódik. Ezelől pedig, mivel nem lokalizálható, lehetetlen kitérni. Ezt a pillantást kiállva, bepillantunk egy olyan emberen túli tartományba, ahol az ember már csak a távolléte (ám nem a hiánya) révén van jelen.

Mi mindent fejezhet ki a békák egyetlen, a végtelenségig kitartott mozdulata? Vajon (az utolsó, igazi képmás analógiájára) a végső mozdulat az egész életet összegző gesztussá válik? Tekinthetünk úgy a kilapított testekre, mint lenyomatokra?

Végül milyen jelentést tulajdoníthatunk annak, hogy a béka-Mandylionokat ábrázoló képek egyikén feltűnik a művész is? Méghozzá elmosódott és szinte felismerhetetlen portréja által, amely lehunyt szemével olyan, akár egy halott maszk.

A Békaszínház esetében is igaz, hogy nem tudjuk teljesen meghaladni az emberi nézőpontot, hiszen jogosan felvethető kérdés, hogy ki rendezte be ezeket a színpadokat? A Mozgató (az alkotó, a művész) még ha nem is mozgatja bábuit, de mégis elhelyezi őket ezekben az üres terekben. Így már pusztán a színpadra állítás révén is furcsa kapcsolatokat teremt: láthatjuk, ahogy egy macskamúmia elhalad egy oroszlánháton lovagló béka mellett, amint egy béka bizalmasan egy kagylóhoz hajol és egy titkot súg neki, vagy ahogy egy másik váratlanul felbukkan egy jerikói lonc fölött. Egy szétnyíló kagyló pedig szinte szárnyat ad egy békának, szeráffá varázsolja.

A szárnyas szeráfok (ahogy héber nevük mutatja) a lánghoz, az elemésztő isteni tűzhöz kapcsolódó égi lények. Nem véletlen, hogy a Békaszínház egy későbbi, már installációként megvalósuló – ezen a kiállításon még nem szereplő – kísérletsorozatában Nagy József a békákat kialvó gyufalángok közelébe helyezi, mintegy utalva a belső tűz kihunyására és az áldozati máglyára. A mostani fotók báb- és halálszínpadain azonban nem szerepel sem a tűz, sem a tüzet lángra lobbantó művész keze. Az alkotó még nem semmisíti meg új életre keltett teremtményeit, hanem – első nézőként – gyermeki, már-már naiv csodálkozással gyönyörködik bennük.