Barabás Zsófi: A lézetés pillanatai *

Faur Zsófi Galéria, Budapest
2017. szeptember 8 – október 5.

Isten is vezet naplót, ne legyenek kétségeink.

Velünk és általunk csinálja, a mi cselekedeteink, hétköznapjaink, ösztöneink, ünnepeink, magaslataink és mélyeink örökítik meg a nagy művet. Mivel mindössze két könyvben szólt hozzánk, ezért az a gyanúm, hogy az Örökkévaló nem szeret jegyzetelni, nincs intim viszonya az írásbeliséggel. Mi vagyunk a létezés pillanat-szilánkjai, történéseink a megfogalmazódásukkal egy időben, azonnal múlttá lesznek. Amit csinálunk jelenidőben, ami számunkra az élő adás, az távolabbról, az ő nézőpontjából nézve a teremtett világ rögzítése csupán. A pulzáló, habzsoló, hízó és örökké változó múlt.

*

Elhangzott a kiállítás megnyitóján.

Barabás Zsófi: A létezés pillanatai, 66 rajz, toll, karton, ceruza, tempera, 8 × 12 cm egyenként | Fotó: Sulyok Miklós

A teremtésben nincsen jelen, ami van, az lett, és mindössze annyi tudható róla, hogy jónak találtatott. De a létezés elfolyó, megfoghatatlan, elillanó pillanataira csak emberi gesztusokkal, formákkal, tempókkal lehet reagálni: romló testtel, sápadó bőrrel, foszló vakolattal. Az isteni végtelenség nem csak az időt nem érti, de a rögzítés vágyát sem, mivel ott minden réteg egymásra íródik, az égiek nem akarnak, és nem tudnak emlékezni, nem féltik a saját narratívájukat, amiről a régiek úgy beszéltek, sors, örökség, hagyomány.

Attól tartok, Istennek nem is lehet a létezés efféle pillanatáról nyelvi tudósítást adni.

És Barabás Zsófi érti ezt, ezért vezet ő vizuális naplót, ahol a pillanat varázslata, mélye, ereje, úgy áll ellent a felejtés gyarlóságának, hogy nem nyelvi kódokkal védi magát. Barabás Zsófi érti Ottlikot, tudja, hogy mindig minden odaveszik, nincsenek felidézhető történeteink, egyszerűen nem vagyunk elbeszélhetők. Hiába velünk történik meg, mindenképpen a létezés civiljei vagyunk. Ezért Barabás Zsófi egyszerre érzékel, feldolgoz és megért.

Barabás Zsófi: Örvény, 2017, olaj, vászon, 120 × 180 cm | Fotó: Horváth S. Gábor

Ezért, amit a tenyérnyi kartonokra rögzít, azok nem vázlatok, ez fontos, hanem naplójegyzetek. Aki a tabló elé áll, nem csak a zakatoló műhely titkairól értesül, hanem pletykákat, helyzeteket, vágyakat, a Budapest–Pécs IC viszonylat helyzeteit kapja. Szagokat, intim és dühös pillantásokat. A napló „oldalain” ugyanúgy szignálva van idő és hely, mint egy hagyományosnak mondott, textus esetében, és ha elég bátrak vagyunk, hogy másképpen gondolkodjunk az életünkről, mint mondatokban talán rögzíthető eseménysorról, akkor az érzékek szoros olvasásában tükörhelyzeteket is találhatunk.

A vizuális napló a Teremtő fecsegése, az elmondható alatti esszencia, mintha legyőzhetnénk saját kívülállóságunkat, azt, hogy idegenek vagyunk a régi történeteinkben. Barabás Zsófi a történés közelében generál kódot a történésből, hogy aztán saját civilségét megtörve újra a pillanat közelébe kerülhessen.

Barabás Zsófi: Parttól partig, 2017, olaj, vászon, 100 × 180 cm | Fotó: Sulyok Miklós

És itt van az igazi tétje ennek a tárlatnak. Itt nem arról van szó csupán, hogy műhelytitkok vagy módszerek közelében lehetünk, hanem azt is láthatjuk, hogy egy alkotó hogyan érti utólag a saját narratíváját, mit tud kezdeni önön sors-tömegével, amikor újra „írja”, kidolgozza, megfesti és újra átélhetővé teszi a momentumot.

Ezek a felfejtések a pillanat rétegelt röntgen-képei, az elbeszélés Ottliki kísérletei, Virginia Woolf veszteségtudatával fűszerezve. Nem véletlen, hogy ilyen nagyon fontosak az anyagok, az egymást fedő festékrétegek, a takarások, hiszen ez az organikus világ úgy számol az élettel, ahogy a műszer látja a testet. A salakanyag eltakarja a jövendő életet, a jövőt, folyton elfordul, elmosódik, a hullám megtörik, a hasfal, ahogy az idő, őrzi titkait. A kicsipkézett, újraformált, átrétegelt felületeket aztán festett semmi veszi körbe, ahogy mi sem tudunk a saját múltunk, jelentőségünk és fontosságunk nélkül kibékülni azzal, hogy ennyire rövid a fesztáv. A festett végesség nem üres vászon, csak nem olvasható. Nem értünk a halál nyelvén, de nem teszünk úgy, mintha nem is akarnánk.

Barabás Zsófi: Áttörés, 2017, olaj, vászon, 120 × 180 cm | Fotó: Horváth S. Gábor

Hanem építünk, éles vonalakkal határolunk el személyes tereket, dobozokat, városjelmezeket öltünk magunkra, a geometrikus spanyolfal, álarc eltakarja az organikus lét romlandóságát. De legalábbis kapcsolatba kerül vele. Nem tudjuk, ki lakott, szeretett, gyűlölt a lakásunkban száz éve, de tudjuk, hogy megtörtént. És az a kegy, hogy mi magunk is ennek az ismeretlen múltnak a részei leszünk majd, ad egy közös titkot, amiről mindenki tud, de mindenki tudja, hogy titok. Barabás Zsófi absztrakt geometrikus épület-töredékei, gépkarjai, mozdulatai ezeket a teremtés-mítoszokat mormolják újra, mint egy érthetetlen, mégis ismerős mantrát, amit még a születésünk előtt hallottunk, az anyánk hasában.

A befogadó persze mindig keresi magát a történetben, hogy mi látszik itt belőle. Nagy tisztesség nekem, hogy épp most kerülhettem bele ebbe a nyelv nélkül rögzített térbe, ahol kifeszítve, mint a vászon, lógnak a pillanatok. Nem régen fejeztem be egy könyvet erről, és most is, ahogy ott, a nagyapám régi füzetei jutnak eszembe, Domos harminc évig írta minden nap, milyen volt az időjárás. Amíg élt, nevettünk rajta, nem értettük különös hóbortját, aztán, amikor meghalt, ott maradt az a sok füzet, benne az egó nélküli létezés emléke, az, ami a Caspar Hauser-i nyelvnélküliséggel rokon. És én megint ehhez az alázathoz kerülhettem most közel itt, amikor ezzel a végtelennek tetsző mondattal végre megnyitom a Létezés pillanatai című Barabás Zsófia tárlatot.

Barabás Zsófi: Este Antibesban, 2017, olaj, vászon, 120 × 180 cm | Fotó: Horváth S. Gábor

Barabás Zsófi: A létezés pillanatai (részlet a kiállításból) | Fotó: Sulyok Miklós