Julian Rosefeldt: Manifesztum (Manifesto), 2015

Julian Rosefeldt: Manifesto

Kurátor: Petrányi Zsolt

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
2018. május 30 – augusztus 12.

Az évadban két rétegfilmet is forgalmazott a Cirko, amelyek tárgya a művészet, így – legalábbis tematikusan – kapcsolódnak is egymáshoz. A Manifesztum nem szokványos dokumentumfilm: a 20. század művészeti kiáltványaira tekint vissza játékfilmes elemeket használva. Ruben Östlund A négyzet című munkája ezzel szemben a jelenkori művészeti szcéna problémáira fókuszáló játékfilm, ám a fikciónak valós alapja van, a végkifejlete megtörtént eseményre épül.

Ruben Östlund: A négyzet (The Square), 2017 (állóképek) | A Cirko Film jóvoltából

A Manifesztumban a szövegek dominálnak – ami filmben ritka, sőt, nem jellemző –, a képek pedig ezeket magyarázzák, értelmezik. Nézzük az első jeleneteket. A nyitó kép éjsötétjében fényszikrák jelennek meg. Közben a címszó vizuális etimológiáját hallani/olvasni, ami – Tomasso Marinetti kiáltványával – a szavak, a kis betűk lázadásával folytatódik. A következő ellenképen a csillagszóró petárdává, rakétává változik. Nappali szürkeségben szórakozva lövik fel felnőttek, de nagy durranás után kipukkan. A jelenetet egy hajléktalan ember szemével látjuk, aki elhagyatott gyártelepen vonszolja motyóját a posztindusztriális világban, a beteljesült jövő helyszínén. A férfi ugyanis a 170 éve kiadott Kommunista Kiáltványt citálja a burzsoá társadalom és művészet válsága kapcsán, majd arról motyog, hogy forradalmi kornak forradalmi művészetre van szüksége. Marxék tudatában voltak manifesztumuk elavulásának, történetiségének, de a mű a gazdaság és a politikum, a technika és a média világméretűvé válásának, hatalmának elemzését is megadja. A kép nem egyértelmű: hogy az elavuláson ironizál-e, vagy sem, a nézőnek nincs ideje eldönteni. A film vége felé ismét felbukkanó, protestáló alaknak inkább csak az arcára lehet emlékezni, mert a manifesztumokból vett részletek alkotják a szöveget, s ezek a rétegek szinte maguk alá temetik a nézőt. Csak pár helyen vannak köszönő viszonyban a köznapi nyelvvel, dialógus formájában. Néhány jelenet emlékezetes maradhat, mint Tristan Tzara gyászbeszédként mondott dadaista kiáltványa, melynek tartalma egységet képez a temetéssel. Említhetjük a nagypolgári család étkezésénél az asztali imát helyettesítő manifesztumot, a fogyasztói társadalomra a pop-art egyik ideológusának számító Claes Oldenburg reagálását; Buñuel-i jelenet, noha a szürrealizmushoz – André Bretont idézve – a bábjáték képeit rendeli a film. Hatásos a televízió stúdiójáról készült médiakritika: „Vágj igazmondó arcot!” – utasítják a sminkelt műsorvezetőnőt. A téma a hamisítvány, és hogy lehet-e haladás a művészetben, majd a hitelességért kapcsolják a külső helyszínről – ugyanőt. Párbeszédük csúcsa, amikor a minimal artot kis tárgyakként értelmezik. Ezután újra a homeless protagonista jön, az új művészettől vár állásfoglalást, ítélkezést, hogy az fegyverként legyen használható.

A sok manifesztum egyben eszmetörténeti adalékul is szolgál a 20. századi társadalomképhez, amelybe ugyanúgy belelátható a jövő, mint az 1848. évi Kommunista Kiáltványba. „Nincs jövő Marx nélkül” – írta Jacques Derrida.1 Az idézett futurizmus vizuálisan is megjelenik, az Antonio Sant’ Elia építészeti kiáltványában leírt acél, üveg felhőkarcolók, neonfényekkel, a film eseményeinek hátteréül szolgálva, már a 21. századot mutatják, mint a könyvtár – melyben már monitorról olvasnak –, áttűnik tőzsdévé. Ellentéteként a lakótelepek „bauhausosságát” látni vagy az erődszerű épületeket. Az urbanista Paul Virilio „bunker” teóriája nem szerepel ugyan a szövegben, de így is nagy hangsúlyt kap az építészet: Naum Gabót, Robert Venturit, és a Himmelb(l)au csoportot idézve. Átvitt értelemben az új város egy szép új világ építését jelenti, amint többször hallani is: a film elején és a végén. A zárójelenetben előbb rajzoló iskolás gyerekeket látni, a tanárnő Godard-tól idéz, majd a Dogma tételeit sorolja. A film önreflexiója a dogmatikus vizuális nevelésre is utalhatna, de a tanárnő kinyitja a tanterem ablakát, a gyerekek lassított képen kilépnek a valóságba, s ekkor kórusban hangzik fel: holnap elkezdünk építeni egy új várost.

Julian Rosefeldt rendező a művészettörténeten kívül építészeti tanulmányaiból is profitált. Az említettek mellett többek között idézi Kazimir Malevics, Alexander Rodcsenko Szuprematista kiáltványait, a konstruktivizmusról Dziga Vertovét, Vaszilij Kandinszkij Kék lovasának előszavát, a vorticizmust, a művek örvényét; a dadaista-szürrealista Philippe Suopault-tól az automatikus írást; a fluxusról George Maciunast, John Cage-et a performanszról; a konceptualizmusról, a minimal-artról Sol Lewittet, Kurt Schwitters „merz” színpadát. A filmről a Dogma mellett (Lars von Trier, Thomas Winterberg) Jim Jarmush, Werner Herzog írásait is felhasználta. A film készítésében a múlt századelő orosz avantgárdjai: Eizenstein, Vertov montázs elvét alkalmazta a jelenetezésben és a kollázs szerkezetben. Az eredeti dokumentumanyag és a történeti dokumentumkutatás összjátékának eredménye a film.

1

Jacques Derrida: Marx kísértetei. 1993. Magyarul 1995. 23. o.

A rendező a budapesti kiállítás bemutatóján elmondta, mintegy száz kiáltványt tanulmányozva végül 55-ből választotta ki és ötvözte a film szövegét. Megértésük több nehézséggel jár. A szerzők egy része csak később lett híres, és ez árnyékolja írásukat; másrészt a vizualitás, a szöveg és a környezete, a látvány, ellentmondásba kerülhet egymással, bár a film kortársi keretbe igyekszik mindezt foglalni. A fő probléma az volt, hogyan lehet megjeleníteni ezeket a manifesztumokat a mában: mivel közös vonásuk a leszámolás a múlttal, tehát a jövőre irányulnak, mégis a jelenről szólnak. A rendező szerint mára még időszerűbb lett a bevezető Marx-i mondat: „Minden, ami rendi és állandó, elpárolog.” A Kommunista Kiáltvány szerinte hatott a manifesztumokra. Ez érvényes a filmre is, ahogy a társadalmi és művészeti összefüggéseket bemutatja, makro és mikro szemszögből. A befogadás, megértés nehézségét a szöveg leválasztásával oldották meg, amit kis füzetben kap meg a néző, így követheti végig a filmet.

Julian Rosefeldt: Manifesto, 13 csatornás videoinstalláció (részletek a kiállításból), Magyar Nemzeti Galéria | © Fotók: Eln Ferenc

A filmváltozathoz képest a múzeumi prezentáció több, intenzívebb, időben is hosszabb. A folyamatos vetítés biztosítja a többszöri visszanézhetőséget. Másrészt tetszőlegesen választható az installációk megtekintése, amellett, hogy a teremsorban való elhelyezésük követi a film folyamatát, a manifesztumok időrendjét. Így a diszkontinuitás a néző szabad mozgásával jön létre, emellett a befogadói szokás linearitása hozzájárul a kontinuitáshoz. Az eligazodást segíti az időrendi grafikon, a manifesztumok szerzőinek életrajzai és az irányzatok lexikonja, továbbá a korszak művészeti irányzatairól szóló könyvek helybeni olvasási lehetősége. Mindez ráirányíthatja a figyelmet a Nemzeti Galéria gyűjteményének ide kapcsolható anyagára is. A filmet Julian Rosefeldt 2014 decemberében forgatta, Christoph Krauss operatőrrel, berlini helyszíneken. A 13 epizódban Cate Blanchett ausztrál színésznő adja elő a kiáltványokat, a hajléktalantól a nagypolgárig, a punktól a tanárig változtatva karakterét.