10 éves a Bélaműhely: fotókiállítás

Jurányi Ház, Budapest
2017. október 19 – november 30.

Húsz éve, amikor a párizsi antropológiai múzeumot még Embermúzeumnak (Musée d’ Hommes) nevezték, egy hatalmas terme tele volt a természeti népek zeneszerszámaival. Ezerféle hangkeltő eszköz volt kiállítva, méghozzá fejlett és kifinomult formájú szerszám, hangszer, a szó ma használatos értelmében. Amióta a Trocaderóról átköltözött az új Szajna parti épületbe, és más nevet kapott (Musée Branly), az emberi leleményességnek ez a panorámája már nem látható: a korszellem jegyében csak néhány reprezentatív példa van kiállítva. Van köztük néhány lenyűgöző darab, fatörzsekből kivájt többméteres óriásdobok, amelyeknek hangja az elektronikus bass-drum hanghatásával vetekszik.

A hangszerek formáját eredendően a funkcionalitásuk alakította. Kezdetben talált tárgyak lehettek: egy kiszáradt tök, egy agyagtál vagy fémedény, ami véletlenül megütve érdekes hangot adott. Aztán alakítottak rajta; hozzáillesztettek vagy ráfeszítettek valamit, vagy lyukat vágtak rá, hogy változtatni lehessen a belőle kibontakozó hangon. Így történt ez már az Ulm melletti Achtalban nemrég talált harmincötezer éves Ötlyukú csontfurulya esetében, és így megy ma is.

Hangszer, Vígszínház

A régi hangszerszámok gondos megformáltsága és gazdag díszítettsége eredendően nem a szemrevalóságnak szól: a rajtuk megszólaló hang áll mindenek előtt. Jellemző, hogy a legfőbb régi görög hangszerről, a kytharáról – fennmaradt képei és töredékei alapján – sokáig úgy vélték, hogy díszei megjelenésének szépségét fokozzák. Aztán fény derült arra, hogy ezek a „díszítőelemek” valójában hangzásának tökéletességét szolgálják. A tetemes időtávhoz képest ez az ókori hangszer korántsem oly távoli; már csak azért sem, mert a kythara szóból származik a gitár, a szitár, sőt még citera neve is. Ahogy a formálásának a hangzásához igazodó jellege sem vált idejétmúlttá.

A form follow function, a designelméletben egy időben jelszóvá vált a funkciót követő megformálás a hangszerek alakításában a közelmúltig maradéktalanul érvényes volt. És csak az elektronika beköszöntével változott meg. A villanygitár ugyan többnyire még hasonlít az akusztikusra, de hangzását nem befolyásolja, ha történetesen rakéta vagy nyílvessző formáját ölti.

A hangszerek az idők során mindig is változtak. Jordi Savall, a régi zene egyik mestere, első budapesti koncertjén elmondta, hogy háromszögletű hegedűjének alapjául egy az 1000. év táján készült festmény szolgált. Ez az instrumentum aztán a következő 600 év alatt, a barokk idejére nyerte el ma ismert formáját – és persze hangzását.

A technológiai fejlődés az akusztikus hangszerek készítésére is hat. Megannyi új hangkeltő eszközök sokaságát hozta létre, amelyek sosem hallott hangokat, hangszíneket képesek hallatni. Olykor a fejlesztő-barkácsoló tevékenység új hangszerekre vezet; ahogy ez Adolph Sax esetében is történt, akinek a szaxofont köszönhetjük. Ami nélkül egy egész zenei világ, a jazz jószerével elképzelhetetlen lenne.

Ma a hangokat többnyire már nem természetes rezgőtesteken, hanem elektronikus berendezésekkel keltik. A hangnak a rezonancia-forrásáról való leválása már jó ideje zajlik; a 19. században, a hangrögzítéssel vette kezdetét, aztán digitális képzésével és kezelésével teljesedett ki. Ez a technika hallatlanul kiterjesztette a zenei lehetőségeket, a hangszíneket; kezelésük és kombinálásuk sokféle módját. Ám ezzel egyidejűleg megszűnt a közvetlen a hangkeltés lehetősége – és az öröme. Eredendően – vagy sok százezer éves kondicionáltságunk folytán – a zene nemcsak a fülünkben, a fejünkben, hanem a kezünk ügyében keletkezik. A kéz kelti a rezgést és alakítja konfigurációit.

Endre hordonkán játszik

Ma a hangokat többnyire már nem természetes rezgőtesteken, hanem elektronikus berendezésekkel keltik. A hangnak a rezonancia-forrásáról való leválása már jó ideje zajlik; a 19. században, a hangrögzítéssel vette kezdetét, aztán digitális képzésével és kezelésével teljesedett ki. Ez a technika hallatlanul kiterjesztette a zenei lehetőségeket, a hangszíneket; kezelésük és kombinálásuk sokféle módját. Ám ezzel egyidejűleg megszűnt a közvetlen a hangkeltés lehetősége – és az öröme. Eredendően – vagy sok százezer éves kondicionáltságunk folytán – a zene nemcsak a fülünkben, a fejünkben, hanem a kezünk ügyében keletkezik. A kéz kelti a rezgést és alakítja konfigurációit.

Hangokat persze a digitális hangszerekkel, dobokkal és effélékkel is kelthetünk. De eközben a kezek nem érzik a rezgőtest érzéki közelségét és viselkedését; a visszahatását. (És egy ideig nem is fogják, mert az ún. adatkesztyűk fejlesztésénél a tapintás leképezése és rekonstruálása jelenti a legnagyobb nehézséget.) Ezért is érzünk késztetést arra, hogy visszatérjünk a közvetlen hangkeltéshez: megkondítsunk egy fémtálat, megüssünk egy gáztartályt, vagy megpendítsünk egy feszülő vezetéket.

Ennek az elemi zeneiségnek köszönhetik keletkezésüket a Bélaműhely hangszerei is, amelyek fotói a tíz éves fennállásuk alkalmából rendezett kiállításon voltak láthatóak. Tárgyi és formai sokféleségük – és a használatuk során hallható kifinomult zeneiségük – a rátalálás örömét és a benne való elmélyülést, továbbá a zenélés átható vivőáramának alkotó energiáit mutatja. Ez a kreativitás nemcsak a formákban és hangokban, a nevekben is megmutatkozik: a hordonka, gettómarimbula, hangburgers, ipariporoltó bass, billentyűzetshaker…

Az általános professzionalizálódás közepette meglepő, hogy a zenélést még játéknak nevezzük: azt mondjuk, hogy játszunk a hangszereken. És nemcsak ezen a nyelven, hanem más nyelveken is így nevezzük a zenélést – a hangok hallatásának vonzó, magával ragadó, testet és lelket átható, haszontalan örömét. A hangoknak ez az eredendő, egyszerű tárgyakból történő feltárása, megszólaltatása azért lehetséges, mert Minden dologban szunnyad egy dal. (Es schläft ein Lied in allen Dingen.) – ahogy a költő, Joseph von Eichendorf 19. század mélyén írta a Varázspálca című versében.

A 20. században ennek belátása már romantikus érzülettől menten jut szóhoz: A filmes Oskar Fischinger egyik nap ezt találta mondani: „A világ minden dolgában lélek lakozik, amelyet ki lehet szabadítani, ha rezgésbe hozzuk.” A festő-filmesnek ezt a megállapítását John Cage idézi, aki maga is tevékenyen részt vett a dolgok rezgésbe hozásában. A rezonanciák felszabadításnak e programjáról a magunkfajta zenebarátok csak a lelkes egyetértés hangján szólhatnak. És a Bélaműhely tíz éves munkássága is – láthatóan és hallhatóan – erről tanúskodik.