A felhő techno-metaforológiájáról

A digitális kapitalizmus legfontosabb számítástechnikai fogalmai – például a felhő (cloud), áramlás (stream), bányászat (mining) és í.t. – olyan meteorológiai és geológiai tevékenységektől kölcsönzik nevüket, amelyek nem csupán e diszkrét számítási folyamatokat próbálják meg metaforikus dúsítás révén közérthetővé tenni, de egyúttal e technológiai folyamatok mögötti nyersanyag szükségletek érzéki materialitását is hangsúlyozzák. Mintha csak e metaforikus gépezetekbe lenne kódolva mindazon tudás, amely a gép/anyag, technológia/természet dialektika meghaladásához lenne szükséges. Annak a felismerésnek a kulcsa, hogy nem csupán a gépek készülhetnek anyagokból, de bizonyos összefüggésekben maguk az anyagok a gépek.

Hasonló potenciállal bír a gőzpára (steam; vapour) hipermetaforája is, amely egyszerre természeti fenomén, ugyanakkor az átváltozás, az eltűnés, a megsemmisülés és valamivé válás metaforagépezete is. „Minden, ami rendi és állandó, elpárolog” – írja Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban (1848), egy olyan korszakban, amelyben a gőzgép a technológiai fejlődés korszakos médiumává vált. Mondhatni, Marx és Engels a gőz-metaforika túlhajtásán keresztül egyúttal a gőzgép képe által megtestesített társadalmi berendezkedéssel szembeni forradalmi kételyüket is bejelentették. A gőzgép mint produkciós szerkezet nem a „semmiből” hoz létre energiát, hanem a kapitalizmus akceleratív burjánzásának technológiai metaforája. A kapitalista „elpárologtatás” a rendíthetetlennek hitt társadalmi és gazdasági viszonyok eltüntetése egy olyan megszentségtelenítés, ami baljós párát hoz létre. A régi rendet azonban nem egyszerűen eltünteti a kapitalizmus, hanem fantomszerű energiává alakítja, hiszen az áruk metamorfózisa olyan idealizációs folyamat, mely dezinkarnációs jellegéből adódóan kísértetképző (spectropoétique) – ahogy azt Derrida írja a Marx kísérteteiben (1993). Az új világ masszív gőze tehát nem a régi rend „üres helyén” jön létre tiszta virtualitásként, hiszen a lidérc fenomenalitása érzékfeletti érzékiség, vagyis nem puszta testetlenség. A gőzgép kísértetgép, mely egy személyes és tulajdonságok nélküli élet termelését célozza. A szellemből gőz lett, de ez a baljós pára nem a szellem hiánya, hanem kísértetszerű visszatérése a kapitalizmus vallásába. Ez a kísérteties visszatérés azonban olykor nem várt páralecsapódások formáját öltheti, hiszen a fasizmus is tekinthető az akceleratív kapitalista társadalom méregszerű lepárlódásaként. Csak úgy, ahogyan Marinetti és az olasz futuristák gőzgépek gomolygó füstfelhői iránti pervertált obszesszióját is olvashatjuk a gőzmetaforika forradalmi potenciáljának – marxi terminussal szólva – dezaktualizálódásaként (Entwirklichung): „Meg fogjuk énekelni a munkától, örömtől, vagy a lendülettől felkavart nagy tömegeket: megénekeljük a forradalmak sokszínű és sokhangú áradatait a modern világvárosokban; megénekeljük a fegyvergyárak és vad villamos holdaktól megvilágított hajógyárak vibráló éjszakai tüzét; a mohó állomásokat, melyek füstölgő kígyókat nyelnek el; a csavart füstjük szálán felhőkre függesztett műhelyeket; a hidakat, melyek mint óriási tornászok kapaszkodnak át a folyókon s késpengeként villognak a napfényben; a kalandos gőzhajókat, melyek a látóhatárt kémlelik, a széles keblű lokomotívokat, melyek mint hatalmas, csövekkel kantározott fémlovak toporzékolnak a síneken, és sikló szállását a repülőgépeknek, melyek légcsavarja zászlóként csattog a szélben, s úgy tapsol, mint a lelkes tömeg.” (Futurista Kiáltvány, 1909)

© Aleksandr Delev

Hasonlóan napjaink posztdigitális kultúrájához, amelynek elsődleges jelentése korántsem az, hogy nem digitális többé, sőt, éppenhogy továbbra is, vagy egyre inkább az. Ám ezzel párhuzamosan kezd kialakulni egy olyanfajta szkepszis e kulturális paradigmával szemben, ami szükségszerűen létrehozza az utániság, a posztizmus korszakélményét is. Amely ebben az esetben a digitális infrastruktúrák fokozatos demokratizálódása, széleskörűvé, hétköznapivá válása fölötti eufória, és az ezzel szemben támasztott kétely és félelem együttes kifejeződése. A posztdigitális paradigma ugyanakkor utal egyfajta megelőzöttségre, vagy technológiai a priori jellegre is, ami abban áll, hogy a planetáris komputációk és az ezen számítások materális hátteréül szolgáló infrastruktúrák nyomán minden dolog összeköttetésben van mindennel, mondhatni, a dolgok csupán ebben a digitális világgal való összeköttetésükben nyernek értelmet. Jelentheti továbbá a klasszikus binaritások, így például gép-ember, analóg-digitális, materiális-immateriális stb. felszámolódását, az ellentétpárok fokozódó hibridizálódását, az egymásnak látszólag ellentmondó fogalmak közötti viszontfertőzést is. De jelez egyfajta endista-finalista aspektust is, ami a napnyugati gondolkodástörténetet a keresztény eszkatológiától kezdve, Marxon, Hegelen keresztül egészen a posztmodern endizmusokig (Fukuyama, Danto, Belting) végigkísérte. A megelőzöttség és az endizmus paradox kölcsönviszonya a kibicsaklott, kificamodott, kizökkent és megrendített időszerkezetről beszél. A kapitalizmus végtelenbe gyorsuló párologtatása a történelem és a világ szétváltságát, a “The time is out of joint” – hamleti tapasztalatát idézi meg. Hamlet és Marx a kortárs gőzkultúra közös hősei, hiszen a posztizmus valójában egy időbetegség, az anakronizmus alakzata. Az anakronizmus az a rosszul időzítettség, amikor megpróbáljuk elgondolni a baljós párát, és az idő nem visszafordul, hanem keresztbe, vagyis nem a régi rend tér vissza, hanem a kapitalizmus világállapotában eltévedünk a gőzben.

© Aleksandr Delev

A vaporwave minden bizonnyal ennek a gazdag metaforatenyészetnek az egyik fáradékonyabb vírusfogalma. A vaporwave gőze fáradt gőz, fantomtenyészet. Mint pneumatikus-hidraulikus metafora, ami elsősorban a légzéshez és az áramláshoz kapcsolódik. A vapor, a pára fogalma az ógörög pneuma szóra vezetődik vissza, amely a lélek, lélekzés, lég magyar szavaink jelentéseiben is tovább él. A pára légnemű anyag amely kicsapódik, belégződik, tehát egyfajta ökonómia, körkörösség jellemzi, és aminek a megléte az élet jele is, a hiánya pedig a halálé. A légzés egyúttal az oralitással és a nazalitással is összefügg, tehát hang és ezáltal az értelemképződés helyei is kötődnek hozzá. Ugyanakkor a légzéssel összekapcsolt hang (phoné) ökonómiája el is különül a logosz rendszerétől, hiszen az értelem úgy telepszik rá a hangra, hogy egyúttal ki is törli azt, mintha a jelentésalkotó nyelv megpróbálná denaturalizálni saját természeti eredetét. Az embernek már csak nyelve van, de nincs hangja, írja Giorgio Agamben, vagyis a nyelv kapitalista rendszere elpárologtatja a hangot, miközben kísérteties módon annak fenomenalitásából táplálkozik. Erre a spektropoétikus folyamatra csatlakozik rá a gőz metaforológiája, mely, mint már említettük, az ipari forradalom, a tömegtermelés, urbanizáció, demográfiai explózió, a mobilitás infrastruktúráját kialakító folyamatok, a modernizációhoz szükséges technológiák alapeleme, magának a haladásnak a szupermetaforája. Gondoljunk akár Monet gőzmozdonyos festményeire vagy Marinetti vonatkozó verseire. De a legszemléletesebb példa Zola La Bête Humaine című regénye (1890), melyben a machine humaine naturalista antropológiája termodinamikai metaforikával jelenítődik meg. A regény főhőse Jacques Lantier, aki egy biológiai átöröklődéssel magyarázott „névrose se tournant en folie homicide”-ban szenved, foglalkozását tekintve mozdonyvezető. Az indusztriális miliőbe belevetve az ember és gép közti kölcsönviszonyok válnak uralkodóvá, Lantier is csak Lison névre keresztelt gőzmozdonya segítségével képes életprogramját irányítani, mely kizökkent vágyökonómiájának az egyensúlyban tartására irányult. A sebesség és a destrukció átjárják egymát a vágy mozgásában, hiszen Lantier saját ősállati késztetéseit a mozdony gyorsuló testébe kanalizálja, de ez mégse vezet Aufhebunghoz, mert a libidinális párologtatás megintcsak kísérteteket szül, melyekkel a mozdonyvezető nem tud megbirkózni. Az indusztriális rendszer gyorsulása tömegkatasztrófához, a mozdony megsemmisüléséhez és kéjgyilkosságokhoz vezet, mintha a Gőzgép mint Vágygép termelése minden idealizáció ellenére sem lenne kontrollálható a kapitalista struktúra keretei között. „A polgári termelési és érintkezési viszonyok, a polgári tulajdonviszonyok, a modern polgári társadalom, amely oly hatalmas termelési és érintkezési eszközöket varázsolt elő, ahhoz a boszorkánymesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett földalatti hatalmaknak.” (Marx) A Gőzgép mint Vágygép a konjuráció médiuma, vagyis egy olyan kapitalista fekete mágia eszköze, mely egyszerre próbálja meghívni, vagyis munkába állítani a kísérteteket, miközben obstruálja is a munkájukat, hiszen szeretné kiűzni őket a termelésből. De termelés nincs kísértetképzés nélkül. A meghívás és kiűzés termodinamikai logikája ki akarja engedni a fáradt gőzt, Lantier-nek meg kell könnyebbülnie, de ez a szelepkeresés is csak újabb termelésbe, a földalatti hatalmak elszabadulásába torkollik. Ebből a perspektívából válik érthetővé a vaporwave-hez társított vaporware fogalom, mely a piaci manipuláció egyik stratégiáját jelzi, miszerint egy reklámkampány által bemutatott és brandingelt, de valójában el nem készült termék forgalomba hozásáról van szó. Imaginárius forgalomról, olyan fantomhelyzetről, melyben egy el-nem-érkező jövő vágyként jelenti be önmagát.

© Aleksandr Delev

Hasonlóan páraszerű, konjuratív fogalom a felhőalapú számítástechnikák metaforológiai alapját képező „felhők” techno-meteorológiai vágyképzete is. Mi több, miként arra James Bridle Cloud Index című, a londoni Serpentine Galleryben a múlt évben bemutatott projektje1 is rámutatott, már a számítástechnikai fejlődés történetének kezdeti szakaszát is a felhők kalkulációjának kísérteties rögeszméje jellemezi. A digitális felhő-metaforika belső evolúciója ugyanis voltaképpen a felhők kialakulását és mozgását számoló/számító gépek nagyon is valósszerű fantazmáitól a „felhők mint számítógépek” légnemű fantomképzete felé ível. Mert, amint arra Bridle is felhívja a figyelmet, a legelső digitális számítógépeknek elsősorban két döntő feladatuk volt: egyfelől atomrobbanások szimulálása, másfelől az időjárás előrejelzése, sőt: programozása − gombafelhőtől a cumulusig.

“Data is the atomic bomb of the twenty-first century.” − írja Bridle, mintegy arra figyelmeztetve bennünket, hogy az adatfelhők fantomképzete mögött atomfelhők baljós kontúrjai sejlenek fel.

Felmerül ugyanakkor a sürgető kérdés, hogy mikor következik be, illetve ha bekövetkezik, felfogjuk-e ismerni a digitális kapitalizmus történelemformáló katasztrófáit? Vagy ami méginkább hátborzongató lehetőségként kínálkozik, mintegy a jelenünket kísértő baljós szorongás forrásaként a lehetőség, hogy nap mint nap szemünk előtt, hüvelykujjnyi távolságra kísérjük nyomon tehetetlenül a digitális kor Hiroshimáit, Nagasakiait, Csernobiljait. Vajon készül-e ezekről az eseményekről is hasonló dokumentáció, mint amilyen a Jack Aeby által készített színes fotófelvétel is, amely az Új-Mexikói Trinity-művelet keretében 1945 július 16-án a világon elsőként felrobbantott atombomba detonációját kísérő felhőképződmény emlékét őrzi?2

Nukleáris meteorólógia és pneumatikus metaforológia tehát voltkaéppen a felhőképződés fiziognómiáján keresztül kapcsolódik végletesen egymásba, miáltal a cloud-computing felhői nem csupán szkeumorfikus metonímiákként, hanem a számítástechnika evolutív vágygépezeteiként lepleződnek le. Így tehát a „cloud” metaforája nem csupán a technológiai akceleráció által termelődő idegenszerűség ellenében munkálkodó adaptációs fogalom, amely segít otthonosként elsajátítani a technológiai kísértetiest, de egyúttál rámutat arra is, hogy az adatok ökonómiája és ökológiája együttesen hozzák létre a digitális kapitalizmus planetáris infrastrukúráit. Ugyanakkor ez a fajta metaforizáció egyúttal maga is elpárologtatás: a cloud metaforikus párája ugyanis elfedi a felhőalapú számítástechnikai infrastrukúrák valódi ökológiáját, amely a ritkafémek és ásványok molekuláris szférájától az optikai vezetékek, mélytengeri kábelek, műholdak, földalatti szerverfarmok megastruktúrájáig terjed.

© Aleksandr Delev

© Aleksandr Delev