„Egész jó vagyok"
Helmut Newtonnal beszélget Szipõcs Krisztina
Helmut Newton: Szex és tájkép
Ludwig Múzeum Budapest – Kortárs Mûvészeti Múzeum
2002. május 30_szeptember 29.



Szipõcs Krisztina: Járt már Magyarországon?

– Helmut Newton: Igen, itt, Budapesten.

Azt hallottam, hogy itt, a Gellértben is fényképezett.

– Igen, itt is, és mindenfelé a városban.

A fürdõben?

– Igen, és mindenfelé a városban.

Kiállította már ezeket a képeket?

Soha.

A galeristáját nem érdekeli?

– Andrea Caratsch: Õszintén szólva még nem is láttam õket…

...Szeretnék idézni egy korábbi interjújából, mert meglepett, amit ott olvastam...

Min lepõdött meg?

Azt mondta, hogy „képeim lényege, hogy túllépjek németes fegyelmezettségemen és teuton természetemen".

Erre egyáltalán nem emlékszem. Nem úgy hangzik, mintha én mondtam volna...

Tényleg? Egy interjúban olvastam, amit egy hölgy készített, aki felkereste Monte Carlóban…

Már sok mindent mondtam. Egyik nap ezt mondom, másik nap valami mást.

Szóval nem érzi magát már németnek?

Soha nem éreztem magam annak. Berlininek igen, de németnek soha.

És az más…

Teljesen más.

Viszonylag hamar otthagyta Berlint, elõbb Szingapúrba költözött…

Maga ismeri az életem történetét… (beleharap egy szendvicsbe).

Nem szeretném zavarni evés közben…

Semmi baj, hallgatom.

Rendben. Mégis, ha nem német, akkor micsoda? Francia? Ausztrál?

Ausztrál.

Tényleg? Tudom, hogy a felesége ausztrál…

Én is az vagyok.

És ez mit jelent?

Azt jelenti, hogy ausztrál lettem, mert az ausztrál hadseregben szolgáltam a háború alatt.

És akkor úgy érezte, hogy ausztrál lett…

Nem, nem érzem úgy magam, mint egy ausztrál… úgy érzem magam, mint akárki.

Úgy érzi magát, mint Helmut Newton…

Hát igen. Néha.

Szóval a nemzetisége egyáltalán nem érdekes. Monte Carlóban él, beszél franciául…

Franciául, németül, angolul…

Egy sok kultúrájú ember.

Nem. Ne mondja, hogy „sok kultúrájú"… én egy bolygó zsidó vagyok.

Mint a legendában…

Úgy.

Kep

Helmut Newton


Sunhee, Monte Carlo, 1993 C print, 110x160 cm


Felesége, aki szintén remek fotós, azt mondta önrõl, hogy nem sokat tud az ön „sötét oldaláról". A víziói sokszor elég durvák…

Micsodák?

Durvák. Néha a pornográfia határát súrolják, néha szado-mazochisztikus jelenetek tûnnek fel…

Á, sok fotós csinált ilyesmit. Én csak kevés ilyet csináltam, néhányat igen, de az igen kevés.

Ebben az interjúban azt mondta – de talán ez nem is érdekes…

Nem, nem, mondja csak! Válaszolok a kérdéseire.

Szóval azt mondta, idézem: „a fotóim mindig túlmennek azon, amit a természetem megengedne nekem".

Hát nem tudom, tényleg mondtam-e ezt – nem is tudom.

Hogy a fényképezés felszabadítja önt – igaz ez?

Nem.

Nem? Szóval elég bátor amúgy is.

Nem, nem vagyok bátor, rejtõzködõ vagyok. Nem, azt arra mondtam, amikor valami szörnyû dolog történik, és a kamera ott van köztem és az esemény között, az segít.

De általában ez saját víziója, amit fényképez, beállított kép…

A többi fotós is ezt csinálja, lefényképezi azt, ami érdekli.

Na jó, de az más, amikor a repülõgép ablakából lefotóz egy tájat, és más, amikor beállít egy aktot, és minden pontosan megtervezett, beállított… gondolja, hogy ez ugyanaz?

Nem tudom, ez nem érdekel igazából… (Telefon, Helmut Newtont keresi valaki Bécsbõl, akit rövid úton leráz.)

Kep

Helmut Newton


Landing France, 1993 silver gelatin print, 110x160 cm


Felesége szintén remek fotós.

Nagyon jó.

Tudnak együtt dolgozni?

Nem. Õ a könyveim mûvészeti igazgatója, minden ilyesmit õ csinál, õ foglalkozik a kiállításaimmal, nyakig benne van a dolgaimban, de nem csinálunk együtt képeket.

Õ volt ennek a kiállításnak a kurátora is….

Nem, ennek nem, hanem a nagy kiállításnak, a Worknek.

– Andrea Caratsch: De a Sex and Landscape-en is sokat dolgozott…

Ezt Andrea csinálta. Jól tudnak együtt dolgozni… (nevet).

Szóval a felesége mindent tud önrõl….

Igen, õ mindent tud rólam. ... Majdnem mindent.

Ezen a kiállításon tájképeket és aktokat együtt mutat be. Milyen ötlet van ennek a hátterében?

Megmondom, hogy mi. Mindenki folyton csak az aktjaimat akarja bemutatni… Nézze, ezek a képeket még sohasem állítottam ki, most elõször nagyítottam le õket. Most is csak azért, mert együtt dolgozom Simon de Pury-vel és Andreával, akiket érdekelnek a tájképeim. Korábban, amikor más emberek foglalkoztak velem, rossz ötletnek tûnt bemutatni õket. Végül elszakadtam ezektõl az emberektõl. Simon de Pury régi barátom, akit nagyon kedvelek, és két évvel ezelõtt csatlakozott hozzám Andrea is...

– Andrea Caratsch: Majdnem három éve, 2000-ben…

...és Andrea komoly fotószakértõ, aki törõdik velem, együtt dolgozik velem – ez nagyon jó kombináció. Na, és õk szeretik a tájképeimet.

A kiállításon szereplõ tájképek nagyon tradicionálisak abban az értelemben, hogy ezekben a fény érdekli…

Mint minden fotográfust. Ezzel dolgozunk. Nem én vagyok az egyetlen… A fény mindennek az alapja.

Itt nem láttunk öntõl portrét, de ez is nagyon fontos része a munkásságának. Hogy érzi, mi a legfontosabb, amikor portrét készít valakirõl?

Megmondom, mi a legfontosabb. Amikor portrét készítek, el kell csábítanom az illetõt… érti? Igen vagy nem?

(…a riporter a fejét rázza…)

Tudja, mi az, hogy elcsábítani? Amikor valaki egy lánnyal rosszalkodni akar, akkor az egy csábító, érti?

(a riporter bólogat)

Ha valakit le akarok fényképezni, még ha nem is kedvelem, de akkor is belém kell szeretnie. Szóval a portréfotózás számomra a csábítás aktusa.

Ez hogyan mûködött például, amikor a francia kormány nõi tagjairól készített portrékat?

Chiracról?

Nem, a nõi miniszterekrõl… Kinyíltak önnek?

Persze. Ezt jelenti a csábítás aktusa.

Szerelembe estek önnel…

Na nem, de megkedveltek.

Nemrégiben azt nyilatkozta, hogy már elég meztelen nõt fényképezett…

Ja, persze, ezt mondom minden hónapban. De ez nem igaz… Meg kell találnom a megfelelõ nõt. Ha valaki fényképezni akar valami újat, meg kell találni a megfelelõ modellt, hogy legyen egy ötlete az embernek, különben az egésznek nincs értelme.

Kep

Helmut Newton


Anonymous, Monte Carlo, 2000, silver gelatin print, 120x120 cm


Nem gondolja, hogy a modellek alakja nagyon megváltozott az utóbbi idõben…

A nõk alakja minden évtizedben más volt.

Ez a divat miatt van?

Nem, azt hiszem, ez az evolúció. A lányok egyre magasabbak, erõsebbek, mert amit esznek, jobb minõségû, különösen bizonyos országokban. Így például a francia lányok még az ötvenes években kicsik voltak, vékonyak, most már nagyok, egész mások. És a divat… látja, a divat is fejlõdés: volt idõ, amikor a ruhákon nem volt felesleg, és a nõkön sem volt felesleg – ez nagyon érdekes. Szóval a divat és a nõk teste, ez mind összefügg egymással.

Amennyire én tudom – bár nem vagyok divatszakértõ…

Mi?

Szakértõ… Látszik is…

Jól van, jól van…

Szóval én úgy gondolom, nincs többé divat…

Utcai divat van.

Én bírom ezt.

Én is.

Ez valami túlélés-féle?

Lehet… (eltünteti a maradék szendvicset). Van még valami?

Pardon? Nem, nincs…

Köszönöm szépen.

(Epilógus: Helmut Newton figyelmesen lapozgatva az ajándékba kapott Balkon-számokat, egyszer csak megszólal: Úgy látom, egész jó vagyok!)



Helmut Newton 1920-ban született Berlinben, egy jómódú zsidó családban. Középiskolai tanulmányait a berlini Amerikai Iskolában félbe kellett szakítania, mint reménytelenül lusta diáknak, akit csak az úszás, a lányok és a fényképezés érdekel. 1936-tól két éven át a berlini fotós, Yva (Else Simon) tanítványa volt, akit késõbb Auschwitzban öltek meg. 1938-ban az egyre súlyosbodó körülmények hatására Szingapúrba utazott, ahol a Singapore Straits Times fényképésze lett, de a laptól két hét múlva kirúgták „alkalmatlansága" miatt. 1940-ben érkezett Ausztráliába, ahol az ausztrál hadseregben szolgált öt évig, tíztonnás teherautókat vezetve és vasúti szállításokat bonyolítva. A háború befejeztével kilépett a hadseregtõl, és egy kis fényképészmûtermet nyitott Melbourne-ben. 1948-ban feleségül vette az ausztrál June Brunell (Browne) színésznõt, aki 1970-tõl Alice Springs néven maga is fényképészként mûködik. Az ötvenes évek végén rövid ideig Londonban élt, majd 1961-tõl a francia Vogue munkatársa lett, de dolgozott szinte az összes jelentõs magazinnak (Linea Italiana, Queen, Nova, Jardin de Modes, Marie-Clire, Elle, Vanity Fair). A hetvenes évektõl alakította ki sajátos, szuggesztív stílusát, mely hamar ismertté tette divatfotóit, aktjait és portréit. 2001-ben Berlinben Work címmel mutatták be retrospektív kiállítását, mely az elkövetkezendõ években Európa-szerte turnézik. A most 82 éves Newton Monte Carlóban él, hobbija az autók gyûjtése.