|
Nagy Gabriella |
|
Vakon látni. Aki vak, nem lát, vagyis érzékel, vagyis lát, de nem azt. Másként, aki látott már, és másként, aki sosem. Az egyik kifelé és befelé egyszerre, a másik csak belülre zártan. Aki elveszette a látását, az emlékképekből, nyomokból, kockákból teszi össze, amit lát, akit megfosztott az isten a látásától, számára az a fogalom, hogy kép, nem létezik, maximum valami belső forma, ami nem színekből, alakokból, árnyakból-fényekből áll, hanem nevezhetetlen minőségekből, mégis képnek hívják.
Szépfalvi Ágnes ismert képeket-formákat hív elő bennünk (a déjŕ vu képeit), és előhív valami mást is, amit szem nem láthat. Csak lélekkel látni különös képesség, de csak lélekkel láttatni több. Elérni azt, hogy a látvány ugyanolyan nézőpontból ugyanolyan látóképességet hívjon elő a látóból, mint aki a látványt teremti – legalábbis úgy gondolom, nem lehet másként -, az tehát színtiszta boszorkányság. A tekinteteket látjuk. Ahogyan a férfi ránéz a nőre, ahogy a nő a férfira, férfi az égre, gyermek ránk, nő a távolba vagy befelé, néha félre. Úgy lopott és véletlen pillanatok ezek, hogy szigorú precizitással komponáltak, megalkotottak, beállítottak. A tűnő, ezért kivételes pillanat van itt nemcsak megragadva, lecövekelve, de teremtve is. Amikor az emberibe beszüremlik valami isteni, az elragadtatottság, az ezüstpillantás, a megvilágosodás ezredmásodpercei. Íme, megmutatom, hogy ha az ember nem késné le, nem futna el mellette, nem fordítana hátat, lehetne sorsa, és itt, ezen a ponton kellene a vállára venni, mert most színről színre… Legalábbis olyan, mintha... Látnánk. A néző részese a tekintetváltásoknak, nézi, ahogy néznek. És pontosan ugyanúgy kell néznie, ahogyan ők, máskülönben csak a felületet látja. Egész életének tapasztalatát, a saját elragadtatott, megvilágosodott és kivételes perceit gyűjti össze a kép, ám nem enged határon túlra. Mert az ember mégiscsak távolról, kirekesztve, vágyakozva tud nézni, nem válhat eggyé a látvánnyal, csak részt vehet benne (részvétettel lehet), mert amit ő tud, az elmúlt, vagy nincs még itt, nem lehet egyfolytában a lét isteni középpontjában állni. De szabad-e megfogni a múló pillanatot, betekinteni és megmutatni a pőre feltárulást? Oda szabad-e nézni? Kukkolni. Vagy mitől lesz mégis az egész domesztikált és megengedő? Nézhető, amibe nem vakul bele az ember? És nem válik sóbálvánnyá?
| ||
Szépfalvi Ágnes képeit besugározza a fény, barokkos éles-finom kontúrok fogják egybe az alakokat, a színek átdimenzionálják, áthatják, mondjuk úgy, lelkesítik a formát, és persze orvul a hatásuk alá vonnak. Terek találkoznak, az ábrázolt alakok kivétetve saját terükből behelyeződnek egy másikba, talán a valós helyükre, ahová tartoznának, ha kivételes, nagy formátumú életet szánt volna nekik az isten, akkorát, hogy leszakadjon az ég, megnyíljon a föld. A máshol-létben idézetek ők, saját életük jelentéses koncentrátumai. Aztán ezeknek a tereknek és testeknek külön aurája egyszer csak – mint két szappanbuborék – egymásba olvad. Megtörténik a lehetetlen. A zord hegyekben egy gyönge gyermektestnek isteni aurája nő, a maga törékenységével és esendőségével viszonylagossá teszi a hátteret, a törékenység és esendőség égzengető erővé alakul. A fal mellett tapogatózó nő keze alól eltűnik a fal, alatta és mellette terek nyílnak, hatalmas sugárút terül el a lábai alatt, hogy amit megérint, az nem más, mint a semmi (üvegfal vagy maga a szakadék?), merthogy – kérdem – mi is vagy hol van a fal. A festményekhez alapanyagul szolgáló filmes vagy kifejezetten filmjelenetekről készült fotók mögött ott áll egy egész történet a maga dinamikájával, a valahonnan valahová tartó életfolyam kimerevített pillanatai helyett azonban a festményeken újabb történtek nyílnak, egy másik világ elbeszélései, szintén valahonnan valahová tartó életekről. Azoknak, akiknek történetük volt, egy másik fénytörésben másik történetük lesz, életük, ami elbeszélhető, és cseppet sincs vége.
| ||
| ||
Szépfalvi nem közvetlenül a valóságot reprodukálja, hanem belép egy sokszoros reprodukciós és reflexiós folyamatba, abból, onnan, visszafelé és kifelé teremt. A valóságot leképező filmről készült fotó a film esszenciája, a fotóról készült festmény pedig tengernyi áttételen át és túl visszanyúl a valósághoz, és a festmény anyagi terében, egy filmnél jóval testibb matériában életre kelti a valóságot. Szépfalvi Ágnes egyes képein a tárgyat néző tekintetet is beemeli, a kamera – a látó szem – a kép részévé válik. Kukkold, ahogy kukkolok! Kérdés: aki néz, a néző kamerát látja, és azon keresztül az embert, avagy a kamera és a képet néző egyszerre látja a képet magát, kívülről és belülről, egyazon időben. Szépfalvi képei nem vidámak, sőt, de van humoruk, fanyar, meditatív, belső humor, amely egyszerre működik a drámaisággal – látni valamit nagy formátumú, tragikus, örökkévalóságnak ajánlott, isteni történésnek, és látni kicsiny, hibás, mulandó semmiségnek. Érzékeny egyensúlyban tartani a kettőt. Meghagyni a terek, testek, tekintetek (és ebbe beletartozik a kép és nézője tekintetváltása is) közti visszhangok, villámlások-villanások-cikázások boszorkányos varázslatát, együtt a kulisszák mögül hallható kuncogással. Szerelmi jelenet, a férfi mákonyos tekintete a nőre tapad, az elolvad ebben a pillantásban, létük koncentrált pillanata ez, amikor felismerik, megérzik stb., miközben nini, a férfi keze a nő combján felfelé startol. Merthogy ha jól figyelünk, ezeken a képeken rejtve vagy kevésbé rejtve folyton jelen van valami hiba, elmozdulás, fricska, ami által látható a visszájáról is az egész. Torz tükör, amibe ha belenézel, nevetni kell, ahogyan a szomorú bohóc teszi. Kik is vagyunk mi? Szerepükből kieső, groteszk, jelmezes filmidolok, rajzfilmfigurák? Vagyunk-e akkorák, mint a nagy pillanataink? Belefér-e ezekbe a pillanatokba a bukás, a hiba, a csúfság vagy a rossz? Felejtsünk el látni. Vakuljunk meg kicsit. Ne vagy ne csak a mi öreg, képekbe fáradt szemünkkel lássunk. És aztán úgy nézzük, hogy néznek, hogy nézik, hogy nézünk, hogy nézik… hogy akkor most látok.
| ||
|
|
||
|
|
